Az évtized elején indult lap, az Angyalföldi Napló korabeli cikke megemlékezik róla, hogy a belvárosi piacokkal szemben a Ferdinánd téri piac sem árukínálatában, sem áraiban nem tud versenyezni a nyugat-európai mintára épített vásárcsarnokokkal: „Angyalföldet első sorban dolgozó proletárok lakják. Ha valakinek, hát az angyalföldi lakosságnak van szüksége olcsó és higiénikus piacra. Már régóta tervbe van véve egy fedett vásárcsarnok építése a Ferdinánd-téri piac helyén. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban Angyalföld lakosságának az a kívánsága, hogy az új vásárcsarnok künn Angyalföldön épüljön föl.  Ez a kívánság annál is inkább méltányos és jogos, mert a Ferdinánd-tér az ötödik kerületben van és az ötödik kerületben van vásárcsarnok a Hold-utcában.”

1931-ben a kofák és kereskedők heves tiltakozása ellenére megkezdődött az Árpád-házi Szent Margit Plébániatemplom építése. Ekkor több terv is született az új angyalföldi vásárcsarnok megépítésére, amely hosszú távra megoldotta volna e külvárosi térség korszerű és higiénikus élelmiszerellátását. A főváros vezetése a rövidtávú, csupán pillanatnyilag olcsóbb megoldást választotta – egyszerűen északabbra költöztették a piacot.  E tervről így ír a korabeli sajtó: „a rendezetlenül odahányt deszkabódékat lebontják és 100.000 pengő óriási költséggel egyforma külsejű ideiglenes bódépiacot építenek, mely addig marad fenn, amíg a vásárcsarnok felépítve nem lesz”.

A csarnoképítés azonban újra csak terv maradt.

A II. világháborút követő években a piac elsősorban a feketekereskedelemről és a rendszeres áruhiányról volt hírhedt. Habár a csirkehús könnyen elérhető volt, a zöldségek és a savanyúságok – ha akadtak egyáltalán – megfizethetetlenül drágák voltak az angyalföldi lakosság számára.

Az 1964-ben történt változásokról  így írt a Kirakat című lap 1964-ben: „Befejezéshez közeledik a 10 000 négyzetméteres Élmunkás téri piac rendezése is. A piac évi forgalma 250 millió forint, s így nem csoda, ha a felújításra fokozott gondot fordítanak. Már lebontották a régi bódékat, kioszkokat, s helyükön korszerű pavilonok épültek, amelyekbe már bevezették a villanyt, a vizet A tsz-ek is új árudákba költöztek, és nagyobb raktárhelyiséget kapnak”.

Az 1970-es évektől a piaci körülmények ismét romlásnak indultak, különösen miután a következő évtizedben, az 1980-as években Váci út mentén a Fővárosi Tanács a piac üzemeltetőjével való egyeztetés nélkül üzletsort épített. A környéken lakók ugyanebben az időszakban hosszas pereskedés útján elérték, hogy a Kassák Lajos utca folytatásában raktársor épüljön és így a Bulcsú utcában enyhüljön a rakodással járó zaj és zsúfoltság. A Nők Lapja 1977-es riportjában nyüzsgő, élettel teli helyszínként írja le a piacot: „Ki ébredhet manapság a főváros kellős közepén kakaskukorékolásra? Aki a Lehel piac mellett lakik. Igaz, a kukorékolás ketrecekből hallatszik, de akkor is valódi.

A Nyugati pályaudvar 10 percre van, itt a távolsági buszok végállomása is. Már kora hajnalban érkeznek puttonyaikkal a Vác környékiek. Mindenki siet, hogy jó helyet foglaljon.

Mióta felépült Óbudán az új lakótelep, onnan is ide járnak át vásárolni – érdemes, mert nagy a választék. A közeli Volga szálló külföldi vendégei is gyakran útba ejtik a piacot, és igazuk van: rengeteg itt az enni-, és látnivaló”.

A kilencvenes évek elejére – habár a Lehel Piac  mind kínálatában, mind rendezettség terén korszerűnek számított – megérett az idő a változásra. A Budapesten található, hasonló funkciójú ingatlanok – a teljesség igénye nélkül: Nagycsarnok, Rákóczi téri vásárcsarnok stb. – már eleve tetőszerkezettel épültek. A kor követelményeinek megfelelően így felmerült az igény egy fedett, az időjárás viszontagságaitól védett épület felhúzására, ahol a vásárlók és a kereskedők is komfortosabban érezhetik magukat.

A kerületi önkormányzat felkérésére 1995-re elkészültek a pályázatok, melyek közül ifj. Rajk László építész, belsőépítész és látványtervező munkája, a köznyelvben Kofahajónak nevezett épület terve bizonyult sikeresnek.

Végül 2000 februárjában, miután a kereskedőket néhány száz méterrel odébb költöztették, megkezdődött a ma Lehel Csarnok néven ismert piac építkezése.

A 2000-es év jelentős dátum a piac, illetve a csarnok életében. Ebben az évben, 2000. február 29-én zárták be a Lehel piacot, hogy a helyén egy új, a kor kihívásainak és a vásárlók elvárásainak megfelelő épületet emeljenek.

A kereskedőket az egykori köszörűgyár épületében – a Kassák utca és a Dévai utca kereszteződésében – kialakított, ideiglenes piacra költöztették.

Az eredeti tervek szerint a jelenlegi metrószinten összesen egy üzlet lett volna, de menet közben felvetődött egy ún. Kispiac terve is, végül az illetékesek ennek megvalósítása mellett döntöttek.

Az építkezés bő két évig tartott, majd a ma is ismert épületet 2002 februárjában adták át a kereskedőknek és a vásárlóknak.

Az architektúra a korabeli építészek részéről számos esztétikai jellegű kritikát kapott, de összességében elnyerte a szakma elsimerését. Beke László művészettörténész az ezredforduló egyik legfontosabb alkotásának nevezte az épületet, amely a Nemzetközi Ingatlanszövetség különdíját is elnyerte 2004-ben,

Az ifj. Rajk László által tervezett épületet a sajtó, illetve a népnyelv Kofahajónak nevezte el, amely név a mai napig használatban van.

Sziluettje valóban emlékeztet egy hajóéra, s erről maga az építész is így nyilatkozott:

„Ezek a hajók délről, Dunaharaszti felől hozták a kofákat Pestre a Nagycsarnokba, de nemcsak ezért hívták őket kofahajóknak, hanem mert ezeknek az oldalról kecses, ám elölről vagy hátulról meglehetősen bumfordi alkotmányoknak a két hatalmas lapátkereke a kofák sok szoknyájára emlékeztette a kortársakat”.